A legrosszabb katasztrófafilmeket idézték azok a jelenetek, amik harmincöt évvel ezelőtt az Aloha Airlines járatán lejátszódtak. És amikor azt mondjuk, hogy legrosszabb, nem csupán a túlélőket egész életükre traumatizáló vészhelyzetről beszélünk, de a bekövetkező baleset körülményeiről is, amelyekhez hasonlót csak a filmekben lát az ember, és el sem tudja képzelni, hogy a valóságban is megtörténhet. Pedig megtörtént.
Napra pontosan harmincöt évvel ezelőtt, 1988. április 28-án az Aloha Airlines 243-as járata a Hawaii-szigeteken fekvő Hilo városából tartott Honoluluba, a Boeing 737-es típusú gépe aznap már negyedszer indult el a sziget fővárosába. Ahogy az előző, összesen hat repülés, úgy ez is eseménytelen, kellemes utazásnak ígérkezett, nagyjából félúton azonban megkezdődött a rémálom. Az események egy az egyben dokumentálva lettek a fedélzeten elhelyezett hangrögzítő készüléknek köszönhetően, továbbá az ügy körülményeit kivizsgáló Amerikai Nemzeti Közlekedésbiztonsági Ügynökség (NTSB) jelentése is nyilvánosan elérhető, így nagy részletességgel rekonstruálhatók a történtek.
Az N73711-ES lajstromszámú Boeing 737-es gép helyi idő szerint 13:25 perckor szállt fel a hilói repülőtérről, – a hivatalos jelentés szerint –a fedélzeten 89 utassal és a hat fős személyzettel. Még ezt megelőzően a szabályzatnak megfelelően a kapitány, Robert Schornstheimer az elsőtiszttel, Madeline Tompkinsszal együtt leellenőrizte a gépet, a futóaknáktól kezdve a géptörzsig mindent, de nem találtak problémát. Az NTSB a jelentésében ugyanakkor említést tesz arról, hogy az egyik utas, Gayle Yamamoto beszálláskor egy repedést vett észre a géptörzsön, de erről végül senkinek nem szólt a felszállás előtt. A repülés során sokáig minden rendben volt, aztán amikor a gép 13:48-kor elérte a 7300 méteres utazási magasságot, egy óriási csattanás rázta meg a gépet. Az elsőtiszt visszaemlékezése szerint rögtön ezután azt vették észre, hogy törmelék lebeg be a pilótafülkébe, a kapitány pedig szembesült vele, hogy a pilótafülke ajtaja hiányzik, és ahol az első osztály feletti plafonnak kellett volna lennie, csak a végtelen kék eget látták.
A géptest ketté nyílt, az utastérbe jeges légörvény tört be, majd a robbanásos dekompresszió következtében a gép egy pontján teljesen leszakadt a Boeing teteje. A hirtelen bekövetkező nyomáskülönbség valósággal kiszippantotta a fedélzetről a baleset idején a gép elején, baloldalt álló utaskísérőt, az 58 éves Clarabelle Lansinget. Holttestét azóta sem találták meg.
Egy másik utaskísérőt, a 15-16. sor környékén álló Michelle Hondát földhöz vágta a légáramlat, míg kollégája, a súlyos fejsérüléseket szenvedő Jane Sato-Tomina elsősorban az utasoknak köszönheti, hogy túlélte a balesetet, ők tartották meg, és akadályozták meg egyúttal, hogy a nyomáskülönbség őt is kiszippantsa. Az utasok közül a legtöbben épp bőrrel megúszták a szerencsétlenséget. Ez leginkább annak köszönhető, hogy a történtek idején mindenki a helyén ült, becsatolt övekkel, a személyzet pedig higgadt maradt, és a megpróbáltatások elejétől próbálta elejét venni a pániknak – köztük a már említett Michelle Honda is, aki sérülései ellenére is próbálta ellátni a feladatait.
A pilótafülkében Tompkins elsőtiszt azonnal jelzett a légiirányításnak, hogy nagy a baj. Ezekben a percekben a gép 43 kilométerre volt Maui szigetétől, ahol a legközelebbi repülőtér volt. A kapitány arrafelé vette az irányt, de hogy el is érnek odaáig, egyáltalán nem volt biztos. A gépen felkészültek mindenre, a mentőmellények felöltését is elrendelték, hátha végül az óceánon landol a gép, de szerencsére a hajtóművek rendben működtek, így elértek Mauira, ahol végül a kahului repülőtéren tették le a gépet. A biztos landolás az utolsó másodpercekig kérdéses volt, mert időközben elszállt az elektromos rendszer is, így például abban sem lehetett biztos a kapitány, hogy a futóművek rendben kiengedtek-e.
Tíz pokoli perc után a Boeing végül földet ért, és rögtön megkezdődött az utasok kimentése. Az NTSB összefoglalója szerint a gépen tartózkodó 95 személy közül 65-nek okozott valamilyen sérülést a robbanásos dekompresszió, de közülük mindössze nyolcan (hét utas és egy utaskísérő) szenvedtek súlyos sérüléseket, és a fent említett Clarabelle Lansingen kívül senki nem vesztette életé az Aloha Airlines 243-as járatának tragédiája során.
A történtek persze országszerte felborzolták a kedélyeket, így hamarosan meg is kezdte az ügy kivizsgálását az NTSB. Ennek eredménye az lett, hogy a balesetet az ajtóburkolatok rossz minősége, anyagfáradtság és a nem megfelelő karbantartás idézhette elő. A szóban forgó gép nagyon régóta szolgálatban volt már, több mint 89 ezer fel- illetve leszálláson volt már túl, ezzel a maga idejében a második legtöbb repülést végrehajtott polgári gépnek számított – ami viszont együtt járt azzal is, hogy a gépet borító elemek elhasználódtak és az idők során repedések keletkeztek rajtuk. Ezt azonban a jelek szerint senki nem vette észre időben, leszámítva a cikk elején említett utast, aki azonban mint laikus, nem tulajdonított neki jelentőséget.
Az utasok közül többen beperelték a légitársaságot, arra hivatkozva, hogy nem tartották karban a repülőgépet, aminek ilyen állapotban nem lett volna szabad felszállnia, és ezzel veszélybe sodorták őket. A tragédia sokuk számára kiheverhetetlen trauma maradt, többen úgy nyilatkoztak közülük, hogy életük hátralevő részében képtelenek voltak nyugodt lelkiállapotban repülőre szállni. Michelle Hondát, a hősies utaskísérőt elmondása szerint hosszú évekig rémálmok gyötörték, amelyekben újra és újra kiszakadt a helyéről az ajtó a hétezer méteres magasságban. A kapitány, Robert Schornstheimer többször is élete legtragikusabb élményének nevezte az 1988. április 28-án történteket. A baleset után is folytatta pilótakarrierjét, onnantól kezdve még a korábbiaknál is fontosabbá vált számára, hogy az utasai a lehető legnagyobb biztonságban legyenek. 2012-es halálakor a Honolulu Civil Beat című lapban jelent meg róla egy memoár, melyben felidézték, hogy Schornstheimer több kampányban is részt vett, amelyek a légiközlekedés biztonságosságának fontosságát hangsúlyozták. Az Aloha Airlines 243-as esete után hosszú évekig küzdött szorongásos depresszióval.
Az utasok által indított perek nem egy esetben hosszú évekig elhúzódtak. Pontos információk nincsenek arról, hogy a túlélők mekkora kártérítést kaptak, annyi azonban bizonyos, hogy az Aloha Airlines hamarosan belerokkant a katasztrófába. Ennek oka nem kimondottan a kártérítési összegekben keresendő, sokkal inkább abban, hogy maga a baleset akkora anyagi kárt jelentett a légitársaságnak, hogy inkább kivonták a forgalomból a sérült gépet, a Boeing megjavítása ugyanis többe került volna, mint amennyiért a társaság beruházhatott volna egy újra. Az anyagi feltételek viszont ehhez sem voltak biztosítottak, annál is inkább, mert a Szövetségi Légiközlekedési Hatóság (FAA) a vizsgálati anyag megismerése után arra kötelezte a légitársaságot, hogy vizsgálja felül az állományába tartozó összes Boeing 737-es gépet, a korábbiaknál sokkal szigorúbb műszaki kritériumok mentén. Mindez jelentős anyagi terheket rótt a társaságra, aminek emellett nemcsak a konkurenciával kellett megküzdenie, de azzal is, hogy a tragédia hatására az emberek bizalma megrendült az Aloha Airlines-ban, így a forgalom is drasztikusan visszaesett. Ehhez képest tisztes teljesítmény, hogy további húsz évig képes volt fennmaradni, 2008-ban azonban csődöt jelentett és végleg lehúzta a redőnyt. A légitársaság bezárásának következtében közel kétezer ember lett munkanélküli.
Az Aloha Airlines esete egyúttal azt is egyértelművé tette, hogy az olyan banálisnak tűnő dolgokat is komolyan kell venni, mint az anyagfáradásos repedések, annál is inkább, mert általános problémákról volt szó ezekben az esetben, amelyek az idő múlásával és a repülőgépek használatával jelentkeztek. Ennek eredményeként a repülőgép-üzemeltetők és a hatóságok világszerte szigorították az ellenőrzéseket és a repülőgépek időszakos ellenőrzésére vonatkozó karbantartási előírásokat, hogy a jövőben ne fordulhasson elő még egy hasonló tragédia.
Az eset rávilágított arra is, hogy nemcsak az utasok, de a légiutas-kísérők biztonságáért is mindent meg kell tennie a légitársaságoknak.
The post Leszakadt a Boeing teteje hétezer méter magasan – és onnantól megváltozott a légi közlekedés first appeared on 24.hu.
