Hogy mennyire imádjuk a bűnügyeket, azt már számos cikkben megénekeltük. Az elmúlt pár évben felívelt true crime zsáner iránti rajongás nemhogy nem új jelenég, de egyenesen egyidős a tömegtájékoztatással. Egy-egy bűnöző, pláne Amerikában, kisebbfajta popsztár, akit médiaérdeklődés, civilfigyelem, néha kitekeredett, vonzalomba forduló lenyűgözöttség kísér. Amellett, hogy van, aki a legvéresebb kezű gyilkosnak is szerelmeslevelet ír a börtönbe, kevésbé extrém figyelemből is akad bőven. Véleménye pláne mindenkinek van: elkapták-e, miért nem, így kellene elfogni, aztán sokat kapott-e vagy keveset – inkább utóbbi –, egyesek, nem is olyan kevesen, ötleteket is adnak az internet nyilvánossága előtt arról, hogy ők milyen válogatott kínzásokkal intéznék el az illetőt, megdöbbentő átgondoltságról és kreativitásról árulkodva.
Miközben – szerencsére – relatíve kevés ember cselekszik a szavai szerint, azaz kínoz vagy gyilkol meg másokat. Mert bár a filmek, sorozatok, videójátékok alapján lepuffantani valakit szinte mellékes ügy, járulékos veszteség, valójában azonban elvenni egy emberéletet korántsem olyan egyszerű, ahogy ezt sokszor sugallják. Az élet parancsa ösztönösen és nagy erővel dolgozik az emberi pszichében, és sokkal nagyobb esély van arra, hogy a halálos ellenségemet kihúzom a vízből, ha fuldoklik, mint arra, hogy a víz alá nyomom a fejét, és várom, hogy hamar vége legyen.
De vajon min múlik az, hogy valaki erőszakos-e vagy sem, és pláne, hogy gyilkossá válik-e? Ezen már kényelmetlenebb elgondolkodni, ezért ritkább is, hogy bárki megtegye, többnyire csak elintézzük azzal, hogy valamelyik népszerű konzervelméletet vagy leegyszerűsítést kiválasztva megmondjuk a tutit. Például, hogy „hát, minden ládában akad egy-egy rohadt alma”, esetleg „hagyjuk, nem százas”, vagy hogy néhány ember egyszerűen csak gonosz. Ám, amint az Őrült, nem elmebeteg című doku egyik kulcsgondolata összefoglalja,
a gonoszság vallási fogalom, nem pedig tudományos.
Belegondolni abba, sőt, egyáltalán megengedni azt a lehetőséget, hogy okai vannak, ha valaki gyilkol, egyáltalán nem könnyű, felvet ugyanis egy sor kérdést az egyéni és közösségi felelősségről, hiszen ha a gyilkosok „készülnek”, nem pedig születnek, akkor azért, hogy kevesebb „készüljön”, aktívan, megelőző jelleggel is lehetne tenni, nem csupán utólag büntetni.
Ez a kérdés volt az, ami beakadt egy ifjú pszichiáternél, bizonyos Dr. Dorothy Lewisnál, aki eredetileg ugyan klasszikus analitikus terapeutának készült, ám végül gyakorlatilag egész szakmai munkásságát a bűnözők, konkrétan a gyilkosok és tömeggyilkosok pszichéjének szentelte, most pedig, már nem annyira fiatalon, az HBO Őrült, nem elmebeteg című dokumentumfilmjében meséli el, mire jutott. A film rendezője az az Alex Gibney, aki a Szcientológia, avagy a hit börtöne című remekművet, vagy a Taxi a sötétben című Oscar-díjas dokut is jegyzi. Korábbi munkáihoz hasonlóan itt is erős alapérveket felvonultató, azokat hatásos, játékfilmes színvonalú vizualitással – fergeteges, sötét, látomásszerű animációkkal – megtámogató dokut kapunk, mely gondolatébresztő, tabudöntögető, kényelmes véleményeinket feszegető kérdések sorát teszi fel, miközben a true crime rajongók is megkapják a borzongásadagjukat Ted Bundyval és más sorozatgyilkosokkal.
Mindehhez a keretet egy ragyogó elméjű, megátalkodott empátiáját kissé morbid fekete humorral ellensúlyozó pszichiáter portréja adja. Dr. Dorothy Lewis gyerekekkel kezdte vizsgálódásait: az érdekelte, hogy lehet-e különbség azon gyerekek között, akik mentális betegségük miatt elmegyógyintézeti kezelésre szorulnak, de nem erőszakosak, és azok között, akik valamilyen erőszakos tettük, elsősorban gyilkosság vagy annak kísérlete miatt kerültek elmeorvosi kezelés alá. Minthogy Lewis pszichiáter, azaz orvosi háttérrel rendelkezik, érthető mód a fiziológiás jelenségek irányából is közelített a témához, és a szokásos beszélgetéses terápiák mellett számos képalkotó vizsgálatot végeztetett el a gyerekeken, például CT-t és MRI-t.
Rövid úton kiderült, hogy az erőszakos gyerekek agyában kimagaslóan nagy számban voltak jelen módosulások vagy apróbb sérülések, például vérrögök, ciszták, sokkal nagyobb arányban, mint a nem erőszakos mentális beteg gyerekeknél. Ez volt tehát a fiziológiás különbség. A képlet második fő elemét a klasszikus terapeuta munka derítette ki: az erőszakos gyerekek múltjában szinte kivétel nélkül jelen volt a bántalmazás, jellemzően valamely szülő vagy családtag részéről. A két tényező össze is függhet: a módosulások, sérülések az agyban jó eséllyel származhattak a korai bántalmazásokból.
Dorothy Lewis a vizsgálódásait hamar a felnőttek felé fordította, és arra a megállapításra jutott, hogy a fenti képlet, bizony, gyakorlatilag egy az egyben érvényes a felnőttekre is, különös tekintettel a sorozatgyilkosokra. Lewis megszámolhatatlan „egyszeri” gyilkost vizsgált, és több mint húsz sorozatgyilkost, köztük olyanokat, akiknek az ügye annak idején lázban tartotta az amerikai és nem egy esetben a világsajtót.
Az agy sérülései növelik az érzelmi labilitást, az impulzivitást és a gyenge helyzetértékelést. De a legtöbb agysérült ember nem erőszakos. Általában még a pszichózis, a paranoia vagy a paranoid skizofrénia sem eredményez erőszakosságot. A legtöbb ember, aki ilyen betegséggel él, nem erőszakos. És a bántalmazás sem kreál önmagában kitekerten erőszakos embereket. De ha párosítjuk a pszichózist és/vagy valamilyen agyi diszfunkciót a korai, borzalmas, huzamos ideig fennálló bántalmazással, akkor egy szuperveszélyes embert kapunk
– fogalmaz a pszichiáter. Ami egyszersmind azt is jelentette Lewisnak, hogy a sorozatgyilkosok jelentős része, ha nem mindegyikük, orvosi kezelésre szoruló beteg ember, minél kegyetlenebbek a tetteik, annál inkább. Felvetődik a kérdés, van-e lehetőség a gyógyulásra az ilyen esetekben – ám sajnos a film nem ad választ rá. Persze, a kérdés tulajdonképpen indifferens, hiszen hiába is minősítenének gyógyultnak egy sorozatgyilkost, a tettei miatt aligha lehetne újra a társadalom tagja. Ezt Lewis sem állítja: ezeknek az embereknek szerinte is életük végéig a társadalomtól elzárva van a helyük, csak épp nem börtönben, hanem elmegyógyintézetben.
A film itt kapcsolódik a halálbüntetésről zajló társadalmi vitákhoz, mégpedig úgy: szabad-e megölni egy beteg embert a tetteiért, amelyeket betegsége miatt nem kontrollálhatott? Erre utal a cím: hiszen egy büntetőeljárás kardinális kérdése, hogy egy vádlott beszámíthatónak, azaz mentálisan épnek számít-e, és emiatt Lewist alaposan megrángatták a sárban. Az ugyanis, hogy egy bestiális gyilkosság elkövetőjének mentális állapotáról egy szakértő tudományos alapon, árnyaltan beszéljen, nem fér bele az amerikai igazságszolgáltatásba, a tárgyalótermi stílusba, a bűnügyeket övező nyilvánosságba.
Lewis kutatásai kitértek a sorozatgyilkosok pszichéjének egy bizarr jelenségére, a disszociatív személyiségzavarra is, azaz arra, amikor ugyanannak az embernek kettő vagy több párhuzamosan létező személyisége is van, saját beszédmóddal, szókinccsel, stílussal, életkorral, kézírással és így tovább. A kórképet ma is ambivalensen kezelik a pszichológusok, Európában ugyanis máig nem döntötték el, mennyiben tekinthető valós kórképnek, ám az amerikai gyakorlat azóta meggyőződött a jelenség létezéséről. Nem volt ez mindig így: a ’80-as években még magát komolyan vevő szakember szóba sem hozta a disszociatív személyiségzavart, amit olyan szintű butaságnak tartottak, mint néhány évszázaddal korábban azt, hogy a Föld kering a Nap körül. Így aztán Lewist alaposan meghurcolták, nevetségessé tették, amikor erről beszélt egy-egy hírhedt sorozatgyilkos perében – holott ő számos alkalommal találkozott a jelenséggel, minthogy rengetegszer találkozott sorozatgyilkosokkal, akik között, mondhatni, felülreprezentált a kórkép. Ám a videófelvételeit koholmánynak, ügyes színészkedésnek állították be, és csak jóval később adtak hitelt a szavainak.
Lewis története rávilágít az igazságszolgáltatási rendszer visszásságaira, különösképp arra, hogy mennyiben helytálló egyáltalán az „igazságszolgáltatás” kifejezés: az ilyen bűncselekményeknél ugyanis rendszeresen nem az igazság feltárása a cél, hanem az, hogy a sajtó közreműködésével a közvélemény jót csámcsoghasson az elkövető tettein, majd csukják be vagy végezzék ki, és kész. Dorothy Lewist véreskezű sorozatgyilkosok védelmezőjének állították be pusztán amiatt, hogy az igazságot akarta tudni ezekről az emberekről, megérteni a pszichéjüket, és minderről felvilágosítani a nagyérdeműt, hiszen mindez sokkal többről szól, mint egy-egy konkrét eset. Szól egyrészt arról, hogy mit gondol egy társadalom az igazságszolgáltatás céljáról: büntetni vagy rehabilitálni kell, megszabadulni a bűnelkövetőktől vagy megtanítani nekik a szabálykövető életet, elrettenteni vagy edukálni, rövid vagy hosszú távban gondolkodni ezekről az emberekről és a társadalmi problémákról, amelyeket jeleznek. Ugyanerről a rövid versus hosszú távú gondolkodásról tesz fel kérdéseket a film akkor is, amikor azt firtatja, vajon, ha nem vagyunk hajlandók megérteni, miért lesz valaki gyilkossá, akkor meg fogjuk-e tudni előzni újabb gyilkosok kitermelődését?
Az Őrült, nem elmebeteg 113 percben az HBO Go-n nézhető magyar felirattal.
