És nemcsak azért, mert annyira zseniális szimatú nézők volnánk, akik a kanapén heverve bűnügyek százait nyomozták már ki, hanem azért is, mert az alkotók már a nyitójelenetben elárulták nekünk: itt valaki bizony nem éli túl a nyaralást. Azt persze nem kötötték az orrunkra, hogy ki hal meg, de az előre belengetett gyilkosság ténye épp elég ahhoz, hogy megadja az alaphangot, és már az érkezéskor gyanakvással figyeljük a szereplőket.
A Fehér Lótusz erről a kezdőpontról könnyen billenhetne a krimi irányába, ahol – amolyan Agatha Christie-módra – egy egzotikus helyen összezárt kiváltságos embercsoport próbálja megfejteni, kinek milyen motivációja lehetett a gyilkosságra. Ám a sorozatot író és rendező Mike White-nak egész más tervei vannak a történettel: magasról tesz a saját bűnügyi rejtélyére, hiszen ennél sokkal jobban érdeklik az apró, hétköznapi léthazugságok, illetve az, hogy a társadalmi státusz és hierarchia miként hatja át az emberi kapcsolatainkat.
A krimilogika így nem telepszik rá a cselekményre, csak hat részen át baljós ígéretként lebeg a paradicsomi táj fölött. Ahogy pedig dúsgazdag vendégeink szépen elkezdik belakni az óceánparti hotelt, könnyen meg is feledkezünk a „Na, de ki öl meg kit?” kérdésről, hiszen sokkal jobban felcsigáznak minket a szereplők nyűgjei, szemforgatásai, parái, műmosolyai, dühkitörései vagy épp lemondó sóhajai. Ehhez persze kulcsfontosságú, hogy a karakterek kellően izgalmasak legyenek, de Mike White már korábbi sorozatával, a Megvilágosultammal is bizonyította, hogy avatott tablófestője a kiüresedett életű elitnek, amit egyfelől kíméletlenül parodizál, másfelől mégis érzékenyen ábrázolja a céltalan harácsolás miatti egzisztenciális szorongást.
Ott van például a nászutas pár, amelynek férfi tagja képtelen lelazulni, mert épp elmérgesedő csatát folytat a hotelmenedzserrel, hogy a „csillivilli” helyett azt az „übercsillivilli” lakosztályt kapják meg, amelyért fizettek (mármint az anyukája). A nő pedig csak ekkor ébred rá, hogy trófeafeleség lett belőle, és olyan kérdések kezdik kínozni, hogy mi történik vajon, ha véletlenül egyszer kialszik a szexuális szikra, amely a házasságuk egyedüli alapját jelenti. Vagy ott a négytagú család, amelyből a rideg és kemény cégvezető anya képtelen leállni a munkával, az apa csak a megduzzadt golyóira és a hererákra tud gondolni, miközben kamaszfiuk fel sem néz a telefonjából, egyetemista lányuk pedig univerzális megvetéssel súlyt mindent és mindenkit, és leginkább droggal zsibbasztaná magát, akárcsak fekete barátnője, aki elkísérte őt az útra. És persze nem szabad megfeledkezni az öregecskedő, szétbotoxolt arcú, kötődési zavaros szingliről sem, aki azért érkezett, hogy zsarnoki anyja hamvait beszórja az óceánba, de minden gyanútlan szembejövőre rázúdítja érzelmi ömlengéseit.
Nézni mindezt egyszerre rém kellemetlen és veszettül szórakoztató. A luxuskörülmények közt vekengő elit kétségtelenül tökéletes alapvetés egy szatírához, de azért az ebben rejlő helyzetkomikum elég hamar kifulladhatna, ha az alkotókból teljesen hiányozna az empátia. White karaktertanulmányaiban azonban épp az a mesteri, hogy nyilvánvaló hibáik és bődületes álszentségeik ellenére sem tagadja meg az együttérzést a szereplőitől, akik így – néhány kivétellel – nem is laposodnak puszta karikatúrává (ez persze csak részben az író-rendező érdeme, legalább ennyire köszönhető a kiváló szereplőgárdának). A Fehér Lótusz ráadásul ugyanakkora figyelmet szentel a szálloda személyzetének is, amelynek tagjai széles, ám egyre kényszeredettebb mosollyal lesik a vendégek kívánságait.
Tudom, hogy ez itt az első napja, és nem tudom, máshol hogy voltak vele, de mi itt ellenezzük a kitárulkozást, főleg a most érkező VIP-vendégek felé. Ne legyen túl konkrét, mint jelenlét, mint egyén, legyen inkább jellegtelen. Ez egy japán szemléletmód. Eltűnünk a maszkunk mögött, kellemes, felcserélhető segítők vagyunk. Trópusi kabuki, ha úgy tetszik. A cél pedig az, hogy a vendégekben a meghatározhatatlanság benyomása keletkezzen, ami nagyon kielégítő: mindent megkapnak, amit akarnak, de azt sem tudják, mit akarnak, milyen nap van, hol vannak, mi kik vagyunk, vagy mi a fene folyik körülöttük
– oktatja az újonc alkalmazottat a parádés bajszú szállodaigazgató, akinek feketeöves szervilizmusa aztán hamar elillan a vendégek elsöprő arroganciája láttán. És az első rész végére ez a sűrű hajbókolással kísért, ám perverz módon egyenlőtlen viszony válik A Fehér Lótusz alaptémájává: egyik oldalon a maguk apró-cseprő problémáiba elmerült (többnyire fehér) gazdagok, a másikon az őket megvető, de zokszó nélkül kiszolgáló (többnyire őslakos) személyzet. Összezárva egy idilli helyen, kölcsönösen egymásra utalva, mégis átugorhatatlan szakadék választja el a két csoportot, legalábbis ami a társadalmi státuszukat, privilégiumaikat és vagyoni lehetőségeiket illeti.
Az elszigetelt helyszínt részben a szükség inspirálhatta, hiszen a koronavírus-járvány idején kellett forgatni. Ez azonban a sorozat javára válik, hiszen így kicsiben, laboratóriumi körülmények között vizsgálhatja a 21. századi osztályharcot, amely hivatalosan persze nem létezhetne, hiszen a jogait tekintve mindenki egyenlő. Ám a felszín alatt végig ott fortyog az elfojtott düh, és nem pusztán a felszínre tör, de el is durvul kissé. Ebben a tekintetben a sorozat Robert Altman zseniális krimije, a Gosford Park örökségét viszi tovább, amely egy vidéki angol kastélyban mutatta be párhuzamosan az arisztokraták és a pinceszinten serénykedő szolgák életét és kibékíthetetlen konfliktusait.
A vacsoraasztal fölött zajló viták olykor kissé didaktikusak, de a dialógusok kellően duplafenekűek ahhoz, hogy szórakoztatóak legyenek, és tovább árnyalják a karakterek önhazugságait, valamint azt a felismerést, hogy a valódi társadalmi feszültséget nem lehet olcsó moralizálással és progresszív lájkokkal feloldani. A konfliktusnak mitikus távlatokat ad a címben is kiemelt fehér lótusz motívuma, amely nemcsak a gazdag turisták által kizsákmányolt hawaii kultúrát jelképezi, de egyben utal Homérosz tétlenségbe süppedő lótuszevőire is. A sorozat erősen utalgat arra, hogy ennek modern megfelelői mi magunk, vagyis a jóléti társadalom kényelmébe belebódult fogyasztói volnánk.
Az igazi válsághelyzeteket mégsem a tétlen bódulat okozza, hanem az, amikor valaki megváltónak képzeli magát, és meggondolatlanul vág bele az igazságosztásba. A Fehér Lótusz kiábrándult alaptétele épp az, hogy a rendszerben egyszerűen kódolva van: minden renegát akció nyomán a felül lévők járnak jobban, az alul lévők pedig csak még jobban megszívják. Hiába a jó szándék, már az is rosszul sül el, amikor az apa őszinteségi rohamot kap, mert nem akarja hazugságban leélni az életét, az pedig rendre tragédiába torkollik, amikor valamelyik szereplő önbíráskodásba kezd a kizsákmányolás ellensúlyozására (itt jönnek képbe újra a bűnügyi fordulatok).
Végül egyetlen szereplő kapja meg a kitörés lehetőségét, ráadásul pont az, akitől eleinte a legkevésbé várnánk. A többiek hiába járnak nyitott szemmel, képtelenek meglátni, mi zajlik körülöttük, így a futólagos érzelmi katarzis ellenére is maradnak a szűk kis buborékukban, amely garantáltan újratermeli ugyanazokat a fojtogató mintázatokat. A finálé ilyen szempontból ügyesen tetőzi be a hat részen át épített alapkoncepciót, a végére mégis az az érzésünk, hogy kicsit túl lett nyújtva a sztori, és három-négy epizódban lett volna igazán ütős a sorozat. A Fehér Lótusz ebben hasonlít a hawaii parton elszürcsölt koktélokra: itatja magát, és kiváló arányban keverednek benne a (műfaji) összetevők, de a fejünkbe szállhat, ha túl sokat fogyasztunk belőle.
A Fehér Lótusz, 2021, HBO, 6 epizód, 24.hu: 8/10
The post Így szenvednek a gazdagok egy trópusi paradicsomban first appeared on 24.hu.
