A televíziózás az angolszász országokban az ötvenes évek elejére jutott el arra a szintre, hogy nemcsak kevesek kiváltsága volt, hanem már tömegeknek készültek a műsorok. A folytatásos sorozatok a rádióhoz hasonlóan itt is hamar megjelentek, így az első tévés szitkomok és szappanoperák már a negyvenes évek végén elindultak, és ezeket követték később a további tévés műfajok. Ezek a műsorok még jellemzően a saját közönségnek készültek, nem is igazán vetődött fel, hogy ezeket más országok is átvegyék. Az ötvenes évek közepére azonban már megérett a helyzet rá, hogy a filmes piachoz hasonlóan a tévéműsorok is nemzetközi forgalmazást kapjanak, ehhez pedig egy kényszer szülte brit-amerikai koprodukció kellett.
McCarthy szenátor és a tévétörténet találkozása
Nagy-Britanniában 1954-ben indult el az első független, kereskedelmi televízió, az ITV, mely valójában különféle csatornák hálózata. A csatornák regionális franchise-szerződéseknek köszönhetően kaptak jogot a sugárzásra, és ezekre pályázott az Incorporated Television Company (ITC) nevű új cég, melyet a szórakoztatóiparban addigra már komoly névnek számító Lew Grade vezetett. Az ITC-nek azonban az illetékes hatóság nem adott franchise-jogot, azt viszont engedélyezték a cégnek, hogy saját műsorokat gyártson. Grade úgy döntött, a projektre félretett pénzt műsorgyártásba fekteti, pontosabban egyetlen műsorba, a The Adventures of Robin Hood című sorozatba.
Grade-et ugyanis megkereste egy Hannah Weinstein nevű amerikai producer (csak névrokona Harvey Weinsteinnek, egyébként első férjét hívták így, ő maga Hannah Dorner néven született) egy Amerikában is értékesíthető sorozat ötletével, őt pedig annyira meggyőzte a terv, hogy beleegyezett, hogy a félmillió fontos költségvetés háromnegyedét erre költsék. Weinstein évek óta Londonban élt, mivel Amerikában javában tombolt a paranoiás McCarthy-korszak, ezrek kerültek gyakran teljesen megalapozatlan vádak alapján feketelistára azzal a váddal, hogy kommunisták és szovjet kémek. Weinstein bűne annyi volt, hogy baloldali aktivista szemlélettel tevékenykedett, de sokan mások még ennél is kevesebbért kerültek a célkeresztbe, a producer pedig többek között azért is akart sorozatot csinálni, hogy munkalehetőséget adjon a feketelistára került amerikai filmeseknek.
Hogy miért éppen Robin Hoodra esett a választás? Egyrészt 1938-ban készült már egy film ugyanezzel a címmel, Kertész Mihály rendezésében, Errol Flynn-nel és Olivia de Havillanddel a főszerepben, melynek a nemzetközi sikere is azt mutatta, a sherwoodi erdő lakóiban van potenciál (készült a háború után három másik Robin Hood-film, még ha kisebb sikerrel is). Másrészt maga Robin Hood tökéletesen alkalmas figura volt arra, hogy az alkotók akár a kor politikai viszonyaira is reflektáljanak a sorozatban: „Robin Hood valószínűleg az ideológiailag legrugalmasabb a népszerű hősök közül. Emiatt Robin a politikai spektrum minden szegmensében vonzó” – írta James Chapman a Swashbucklers című könyvében, kiemelve, hogy a Robin Hood kalandjai progresszív társadalompolitikája a kisebbségek és a kívülállók ábrázolásában is megmutatkozik.
Weinstein fél szemmel az amerikai piacra tekintve a főszerepre le is szerződtette Richard Greene-t, akit mindkét ország nézői ismerhettek már. Az angol színész ugyanis fiatalon Hollywoodba került, és gyorsan a háború előtti mozikorszak egyik új sztárja lett, különösen a női nézők körében volt népszerű. A második világháború aztán megálljt parancsolt Greene növekvő ismertségének, és utána meg is maradt a futószalagon készülő kosztümös kalandfilmek állandó szereplőjének. A Robin Hood kalandjai azonban jóval több volt a szokásos kosztümös kalandfilmnél. A közreműködők között ugyanis ott voltak egyrészt a feketelistára került, rutinos, hollywoodi forgatókönyvírók, mint például az Oscar-díjas Ring Lardner Jr., vagy a díjra jelölt Robert Lees és Adrian Scott is, akik mind álnéven dolgozva írták az epizódokat. Másrészt pedig a stáb újszerű technológiát alkalmazva volt képes addig nem látott tempóban, négy és fél naponta leforgatni egy teljes, 26 perces sorozatrészt, köszönhetően a látványtervező Peter Proudnak, aki korábban Tobruk ostrománál a brit hadsereg katonájaként segített megtéveszteni Rommelt az általa tervezett álcázási manőverekkel, itt pedig nemcsak elsőrangú díszleteket tervezett, de azokat kerekekre szerelve gyorsan mozgathatóvá is tette őket. Ugyanakkor számos külső helyszínen is forgatva egészítették ki a stúdióban készült felvételeket.
Transzatlanti sorozatsiker
Mire aztán az első részek elkészültek, Lew Grade cége többségi részesedést szerzett az egyik ITV-franchise-t elnyerő csatornában (Associated Television, azaz ATV), és a frissen elindult csatornán mutathatták be a sorozatot 1955. szeptember 25-én, egy nappal később pedig már az amerikai nézők is láthatták az első részt a CBS jóvoltából. A Robin Hood kalandjai a könnyed, szórakoztató hangvétele, a fordulatos sztorik miatt gyorsan népszerűvé vált, pedig Hannah Weinstein nem talált ki semmi újat, inkább csak a televízió igényeire szabott egy rendkívül népszerű műfajt, ezt pedig a kor engedte legmagasabb színvonalon sikerült megvalósítani, és a szerencse is támogatta, hogy a lehető legjobbkor kerüljön a képernyőkre.
A szakmájukban egyébként is a legjobbak közé tartozó forgatókönyvírók némiképp el is tudtak szakadni a Robin Hood-történetek kliséitől, és új sztorivonalakat is kitaláltak. A szereposztás is nagyban hozzájárult a sikerhez: a főbb szerepeket Richard Greene mellett Alan Wheatley, Bernadette O’Farrell (őt később Patricia Driscoll váltotta), Archie Duncan és Alexander Gauge alakították, de rengeteg mellékszereplő tűnt fel az évek során, közülük többen később lettek igazán híresek. Játszott például a sorozatban a későbbi sikeres filmrendező, John Schlesinger, az Éjféli cowboy rendezője; a Folytassa…! filmekben népszerűvé vált Joan Sims; a James Bond-filmek Q-jaként ismert Desmond Llewellyn, vagy a hatvanas években a Peter and Gordon popduó tagjaként sikeres Peter Asher. A főcímdalt éneklő Dick James pedig később a Beatles zeneműkiadóját, a Northern Songst alapította meg Lennonnal, McCartneyval és a menedzser Brian Epsteinnel.
A Robin Hood azonnal sikeres lett az óceán mindkét partján, eleve ez volt az egyik első brit tévéműsor, amit amerikai tévécsatorna is megvásárolt. Dick James főcímdala is sláger lett Nagy-Britanniában, a sorozat pedig öt éven át folytatódott, az 1960-ban sugárzott utolsó rész a 143. volt a sorban. Addigra Richard Greene olyannyira eggyé vált Robin Hooddal, hogy egy feledhető mozifilmet is leforgattak vele a főszerepben, Sword of Sherwood Forest címmel (nálunk Robin Hood új kalandjai címmel játszották), de ebben csak ő maradt a sorozat szereplőiből.
A kardozós kosztümös kalandfilmsorozatok kora
A Robin Hood kalandjai igazi jelentősége ma már azonban nem is magában a sorozatban rejlik (bár vannak, akik szerint az idő nem fogott rajta és ma is élvezhető), hanem a televiziózásra való hatásában. Megteremtette ugyanis a swashbuckler (magyarul kb. kardozós-kosztümös kalandfilm) sorozat iránti igényt, mely egy jó évtizeden át uralta a televíziózást. A briteknél közvetlenül Robin Hood köpönyegéből bújt ki egy rakás hasonló sorozat, közülük többet is Weinstein cége, a Sapphire Films készített: a Kerekasztal lovagjait felélesztő The Adventures of Sir Lancelot, a kalózok korába kalauzoló The Buccaneers, a reneszánsz Firenzében játszódó Swords of Freedom is e körbe tartozik. De Weinsteinék nélkül is készített az ITC ilyeneket, lásd The Count of Monte Christo, The Adventures of William Tell (Tell Vilmos kalandjai) és a Sir Francis Drake (ezek közül többet is a Robin Hoodban is dolgozó Ralph Smart rendezett). Idővel aztán a többi producer is felébredt, így jött a Roger Moore kiugrását elhozó Ivanhoe, és a BBC is beszállt a kalandsorozat-versenybe, már jó pár évvel később, a saját Monte Christo grófjával (nyolc évvel az ITC után). Sőt, az amerikaiak is megcsinálták a magukét, ez volt a Guy Williams főszereplésével készült Zorro.
A Robin Hood népszerűsége azonban korántsem csak az angolszász országokra korlátozódott, a sorozatot számos országban bemutatták, így Magyarországon is. Olyannyira, hogy ez volt az első levetített filmsorozat a Magyar Televízióban, amely aránylag hamar, 1961 októberében kezdte sugározni a Robin Hoodot, mely hamar nagy népszerűségre tett szert, nem is csak a fiatalabb nézők körében, és hasonlóan volt ezzel a később ugyancsak átvett Tell Vilmos kalandjai is (jóval később egyébként az Ivanhoe-t is sugározta az MTV):
Az első részt látva, örömmel üdvözöljük a sorozatot, amely szép, romantikus, cselekményben és jó színészi teljesítményekben bővelkedő filmnek ígérkezik. De miközben az első adást néztük, arra is gondoltunk: milyen jó lenne már magyar eredetű ifjúság, filmsorozatot is látni a TV-ben. Tudjuk, ez nem könnyű feladat, anyagi és egyéb nehézségek torlaszolják el egy ilyen nagylélegzetű film elkészítésének útját, de azért mégis …
– írta a Tell Vilmos első része után Gábor István a Köznevelésben, de a Film Színház Muzsika is ugyanerre a következtetésre jutott.
Ahogy arról már egy korábbi cikkünkben is írtunk, a legenda szerint Örsi Ferenc író fülét is a kisfia rágta otthon, hogy miért nem ír ő is egy olyan sorozatot, mint a Robin Hood. Erre kitalálta a Pécshez közeli Tenkes-hegyen bujdosó furfangos kuruc kapitány, Eke Máté alakját (gyakorlatilag Robin Hood kuruc megfelelőjét), és a többit már ismerjük. De megvoltak a maguk hasonló sorozatai a franciáknak is, ebből kettőt később nálunk is láthattak a nézők (Thierry La Fronde – Parittyás Thierry, Le chevalier Tempête – A viharlovag), de volt nagy sikerű német-francia koprodukció is (Quentin Durward). Olasz sorozat volt a Stevenson-regényből készült A fekete nyíl, a németeké a Rinaldo Rinaldini, a haramiák kapitánya és így tovább.
Bár a hatvanas évek közepére már a kosztümös kalandfilm-sorozatok egyeduralma megszűnt, a zsáner még sokáig tartotta magát, de ami legalább ilyen fontos, a kezdeti előnyének köszönhetően az ITC évtizedekig a legkomolyabb sorozatgyártó cég maradt a brit piacon, olyan klasszikusokkal, mint Az angyal kalandjai (The Saint) vagy a Minden lében két kanál (The Persuaders!). Hannah Weinstein cége 1961-ben a férje okozta pénzügyi nehézségek miatt csődöt jelentett, ő maga visszaköltözött Amerikába, ahol az egyik első sikeres női filmproducerként dolgozott olyan, főként fekete színészeket foglalkoztató filmekben, mint a Claudine és a Dutyi dili, végül 1984-ben halt meg, 72 éves korában. A Robin Hood kalandjai főbb szereplői többsége már régóta nem él, a Robin kedvesét, Mariant a későbbi évadokban alakító Patricia Driscoll azonban még igen, bár már régóta nem látni filmekben, lévén 93 éves. Rá elsősorban – a többi főszereplőhöz hasonlóan – a Robin Hood sorozatból szokás emlékezni. Robin Hood viszont azóta is velünk van, számos adaptációban tér vissza újra és újra, és hiába emlékeznek már egyre kevesebben rá, kevés feldolgozásnak volt ekkora jelentősége, mint ennek a sorozatnak.
The post Az amerikai kommunistaüldözés támasztotta fel Robin Hoodot first appeared on 24.hu.
