Soha nem jövünk össze többé
Dédanyáink idejében a szakítás és a partnerek váltogatása nem igazán volt a társadalomban jelen, ahogy a válás sem. Egész más okból kerestek akkoriban maguknak új partnert a nők: például ha meghalt a szerelmük a háborúban. Száz évvel később nagyot fordult a világ, az életmódunkat a gyorsfogyasztás jellemzi: gyorsan fogyasztunk rengeteg hírt, azonnal találunk információt a szeretteinkről, barátainkról a közösségi médián; gyorséttermekben eszünk, rengeteg tevékenységet csinálunk egyszerre, ráadásul a partnereinket is rapid módon választjuk ki, sokan pedig hamar le is tudják még az elején a lényegi részt és rátérnek a szexre. A durván felgyorsult világunk azt is magával hozta az emberi kapcsolatainkban, hogy szakítanak velünk és mi szakítunk másokkal. Többször is az életünk során. Annak ellenére, hogy a szakítás maga az életünk szerves részévé vált, a feldolgozása piszkosul tud fájni, ahhoz a fájdalomhoz valószínűleg sosem fogunk hozzászokni.
A szakítás akkor fáj a legjobban, ha kötődünk valakihez érzelmileg és ő elutasít valamiért. Az, hogy hogyan dolgozzuk fel a csalódást, függ az egyéni preferenciáinktól is, azonban egyáltalán nem ritka, hogy a szakítás egészen korai fázisában szó szerint egyfajta megszállott állapotba kerülünk. Ez a megszállottság abban mutatkozik meg, hogy nem igazán vagyunk képesek más dolgokkal foglalkozni, az agyunk folyton rágódik az exen, rosszul érezzük magunkat. Lehet, hogy több telefonhívást is megengedünk magunknak, vagy e-mailekkel bombázzuk az illetőt, sőt gyakori az is, hogy igyekszünk ott lenni, ahol ő is felbukkanhat. Ez akkor lehet problémás, ha már zaklatássá fajul és tartósan fennáll, de ha csak a szakítás korai szakaszában van jelen, akkor nincs miért aggódni.
Azért szeretnénk olyan nagyon látni és beszélni az exünkkel szakítás után, mert az agyunk a dopamin hormon miatt elvonási tüneteket észlel. A dopamin akkor aktiválódik, amikor valamilyen pozitív hatás történik, például újra találkozunk szerelmünk tárgyával.
Az agyunk egy része ilyenkor már dolgozik a gyógyuláson, és ez is része a folyamatnak. De akadnak, akik akár fizikai fájdalmat is átélnek ilyenkor, például a szívükkel történik baj, és az is előfordul, hogy az elkeseredettség és a depressziós tünetek uralkodnak el valakin. Kudarcot élünk meg mindannyian: az is aki szakít, az is akivel szakítanak, hiszen mindkettejüknek oda a szerelmi kapcsolatukba vetett reményük. A sok befektetett év, szeretetben telt ünnep mind a múlté, a közös jövőkép megszűnésével pedig a mindennapok teljesen átrendeződnek. Ez így együtt komoly stressz forrása, nem csoda, ha nehezen térünk észhez, és a munka sem úgy megy, mint korábban.
Jöhet a következő?
A szakítás kimondásával elérkezünk ahhoz az állapothoz (akár azonnal, akár hetekkel később), hogy megbeszéljük, ki költözik el, ki mikor viszi el a holmijait az addig közösen használt lakásból. Aztán a fájó lépések megtörténnek, osztozunk a könyveken, lemezeken, anyagiakon, mindenen, hol nagyobb vitákkal, hol kisebb érzelmi hullámokkal. Jó esetben a különköltözéssel kialakul az új életvitel, esetleg ezzel a változással együtt egy új partnert is találunk. Vannak, akiknek nehezen megy a külön élés, egyfajta hiányt élnek meg, amit maguk sem tudnak megfogalmazni. Ez nem feltétlenül csak a szexet jelenti, az élet minden területére kiterjedhet – ki vigyázzon a gyerekre, hogyan töltsék az ünnepeket. Egyesek kénytelenek lemondani a baráti társaságokról is, csak hogy megoldják valahogy az életüket.
Az embernek adott az a képessége, hogy alkalmazkodik: viszonylag gyorsan mindent megszokunk. Persze csak viszonylag gyorsan, hiszen mondjuk egy 17 éven át tartó monogám házasságot feldolgozni nem egy-két hónap, több év is lehet az átállás, mégis megtörténik. Ha azonban valakinek ez nem megy, nehezen képes ehhez a hiányállapothoz alkalmazkodni, még akár a személyiségben is kialakulhatnak olyan torzulások, amik miatt szakember segítsége szükséges.
Vannak szakítások, amik úgy zajlanak, hogy ugyan a szerelmi résznek véget vetünk, de minden más érzelmi kötődést igyekszünk fenntartani, barátként. Megtörténik, hogy olyanokat mondunk egymásnak, hogy „továbbra is szeretni foglak”, „továbbra is fontos vagy nekem”, „barátként számíthatsz rám bármi van”. Sajnos ez utólag akár taktikai húzásnak is tűnhet. Ott és akkor ez lehet őszinte szándék is, nemcsak a vigasztalás egyik eszköze, azonban rosszul is elsülhet, hiszen okkal kereshetik egymást továbbra is, hivatkozva a baráti szándékra és az ígéretekre – így történhet meg, hogy minden szerelési munkát továbbra is ő az exférj csinál a volt feleségénél. Sajnos ez akár egyfajta bizonytalan érzelmi helyzetet is fenntarthat, sőt egyenes út is lehet a se vele se nélküle kapcsolathoz.
Az újonnan kialakuló szerelmi kapcsolatokat nehezítheti, ha fenntartjuk az érzelmi kapcsolatot az exekkel, leginkább azért, mert valóban ott van vége a romantikus kapcsolatoknak, amikor szakítunk. Minél inkább benne maradunk egymás életében, annál inkább konzerváljuk magunkat a kevésbé kielégítő érzelmi kapcsolatban, ahelyett, hogy megtalálnánk a magunk boldogságát. Félelmetesnek tűnhet a változás, de szükségszerű: azért szakítunk, mert nem működött tovább, valami elmúlt, amit le kell zárni. Az új kapcsolatban lehetőségünk lesz arra is, hogy a régi hibáinkat kijavítsuk, merjünk továbblépni!
Párkapcsolati és szexológiai tanácsadással foglalkozó szerzőnk korábbi cikkeit ide kattintva olvashatod el.
Kiemelt kép: 24.hu/Máté Csaba
The post A szakítás mindig kudarc first appeared on 24.hu.
